Megélni az életet ott, ahol épp vagyok

Szalakóta a villanyvezetéken

Ebéd után a férjem megkérdezte, hogy vele tartok-e. Természetesen igen. A gyerekek nagyival maradtak, nekünk így volt egy kis ajándék időnk kettesben. Beültünk az autóba és elindultunk ki a városból. A puszta közepén leparkoltunk és beljebb mentünk. Kezemben egy távcső, férjem vállán messzelátó és állvány. Űzni jöttünk. Nem a vadat, hanem a pillanatot. Madarakra "vadásztunk". Láttunk is sokat. Még szalakótát is, férjem kedvencét. 

Közben ott motoszkáltak a fejemben a mondatok, amiket nem sokkal előtte olvastam. "Ha szomjasak vagyunk, olvashatunk arról, hogy hogyan csillapítsuk a szomjunkat, de jobban tesszük, ha letesszük a könyvet, összerakjuk a kezünket, belemerítjük a vízbe és a szájunkhoz emeljük, és iszunk." "Megélni az élet teljességét ott, ahol épp vagyok." Annyi mindenre igaz ez! Tennem kell azért, hogy legyen valami, nem csak tervezgetni, olvasgatni örökké, hanem kilépni. Meg kell tanulnom élni az életet és úgy megélni, hogy ne csak túléljek, hanem valóban éljek. Meg kell ragadnom a szépséget, az apró kincseket, csodákat és elmerülni a hálában, amit ezek hoznak a szívembe, megragadni Istent ezek mögött. Hogy kikopott az életemből a hálaadás! Persze az nem megy magától, nem automatikus. Meg kell tanulni hálát adni. (vö. Fil 4,11-12) Megtanulni valamit pedig úgy tudok, ha gyakorlom. Szorgalmasan, újra és újra, míg szokássá nem válik, míg természetes nem lesz számomra. Szép cél. Vajon meddig kell gyakorolnom? Egy életen át?

Akkor még nem tudtam, hogy nem sokkal később alkalmam lesz rá. Kis kiruccanásunk végén, feltöltődve sok szépséggel a szívünkben, beültünk az autóba. Nem indult. Van benzin? Van. Mi lehet a baj? Ki tudja!? Ki segíthetne? Őt próbáld! Látom az arcán, hogy nagyon ideges és gondterhelt. Vajon most mi lesz? Hogy jutunk vissza? Nem ér rá. Akkor próbáld meg őt! Azt mondta, hogy rögtön indul, elvontat minket, van egy ismerőse az autószerelőknél. De jó! Kimegy az útra, hogy tudja, hogy hol vagyunk pontosan.

Beülök a csomagtartóba, fejemet a kalaptartónak támasztom, az egyik lábamat felhúzom és becsukom a szemem. Mosolygok. "Megélni az élet teljességét ott, ahol épp vagyok." Valami simogat. A szél. Vagy Ő az? Olyan, mintha Ő simítaná az arcomat. Béke és öröm van a a szívemben. Hála, annyi mindenért! Kinyitom a szemem. A csoda ott van előttem, még keresnem sem kell, csak látnom. A puszta tágasságát, a harsogó zöldet a mélykék ég előtt, az egy-egy kecsesen magasodó bokrot, fát a horizonton, megtörve a sík egyenességét, felhőket úszni az égen (olyan más úszni látni őket, a hegyek között ez nem tűnik fel), egy-egy piros, sőt mély bordó pöttyöt, igen pipacsot a lágyan rengő búzamezőben. Itt a csoda az életemben. Ő így szeret.

Még mindig simogat, lágyan, kedvesen.

Mosolygok. Mosolygok, míg meg nem érkezik a segítség.

Az elhatározás megszületett. Gyakorolni fogok. Összeszedem az apró csodákat, lelassulok a mindennapok apró csodáiban, hogy felismerjem mögötte Őt. Le fogom írni az ajándékait, nem azt, amit szeretnék, hogy az enyém legyen, hanem ami most az enyém. Azáltal, hogy leírom, valóságossá, konkréttá válik, leleplezem vele Isten szeretetét. Elfogadom az ajándékát és megköszönöm azt.

Van valakinek kedve velem gyakorolni? Mit szólnátok, ha egy hétig gyűjtenénk egy-egy érzékelési területhez kapcsolódó ajándékainkat? Megosztanátok velem/velünk itt (azt, ami megosztható)? Azért, hogy együtt tudjunk látni, örülni és hálát adni.

Egy hét múlva megosztom a látható ajándékaimat.