Az imádsághoz vezető első lépés

FORRÁS

Aki keresztény imádkozik. Ugye? Ki így, ki úgy. Ki ennyit, ki annyit.

Az a helyzet, hogy sokáig azt gondoltam, hogy minden rendben, mert imádkozok. Naponta többször is odaszólok Istennek egy-egy mondatot. Ezen kívül na igen, ott van a vasárnap, de többre nincs időm, hiszen Anya vagyok (vagy behelyettesítettem valami mással). Aztán volt, hogy mégis akadt egy kis időm, amit ráadásul imára fordítottam, na és akkor jött valami fura érzés, hogy azért nincs minden rendben, mert így is lehet, többet is lehet, máshogy is lehet. De a hívás legtöbbször elhalt, mert megmagyaráztam magamnak, hogy nálam ez nem működik.

Végül mégis változott a dolog az elmúlt években - Isten kegyelméből -, így gondoltam megosztom itt, hogy SZÁMOMRA mi volt az, ami meghozta az áttörést.

Az első lépés,

amit mindig,

minden nap

meg kell lépnem,

amikor imádkozni akarok:

el kell engednem a büszkeségem!

Egyszerűen hangzik. Nem az. Be kell vallanom, hogy nincs minden rendben. Be kell vallanom, hogy nem csinálom jól a dolgokat. Be kell vallanom, hogy többre vágyok, ott legbelül. Be kell vallanom, hogy nehéz időt találnom, nehéz helyet találnom, nehéz azt ott pont imára fordítanom. Nehezen megy az ima is. Sokszor úgy érzem, nincs hozzá kedvem, nincs értelme, nem csinálom elég jól, nem megfelelő... Folyamatos harc dúl bennem azért, hogy NE tegyem, ne legyek együtt Istennel. Aztán, hogy ne ítéljem meg az imám minőségét és mennyiségét. De azt se higgyem, hogy most sokkal jobb vagyok, mert sikerült. Nehéz rájönni arra, hogy bizony a "dedós" módszerek hatékonyak itt is. Ha pipálgatom a napokat, mikor imádkoztam, az ösztönöz; ha látom, hogy nincs pipa, az is ösztönöz. Ha csak apró lépéseket teszek, de előre felé, olyan, mintha nem mennék sehova. Ehhez is el kell engednem a büszkeségem. No meg ahhoz is, hogy felismerjem, hogy ez egy olyan dolog, melynél nem igaz az, hogy ha 100-szor megismétlem egymás után, akkor szokássá válik, mint más tevékenység. Nem.

Minden egyes nap meg kell vívnom a harcot.

Önmagammal is.

A büszkeségemmel.