Így igaz. A héten szerdán volt egy kis időm arra, hogy csendben, gyakorlatilag egyedül (ott aludt mellettem a babakocsiban a legkisebb kincsünk) üldögélhettem egy mérleghintán. Körülöttem vastag levélpaplan terült el, szikrázóan sütött a nap. Nézelődtem. Megpillantottam egy katicabogarat, aki megbújt az avarban. Hálás voltam érte, hogy ott van mellettem. Aztán egyre inkább rácsodálkoztam Isten nagyszerűségére. Arra, hogy Ő bizony nem sajnálta az idejét a teremtéskor arra, hogy MINDENT tökéletesen teremtsen meg. Levelek hullottak le a földre. Hullottak? Sokkal jobb szó rá azt, hogy letáncoltak a földre. Isten megteremthette volna úgy a fákat, hogy egyszerre az összes levelüket zsupsz ledobják, vagy ugyan egyesével, de teljesen egyenes vonal mentén hulljanak a földre, de nem! Minden levél más és más táncot lejtett előttem. Volt, amelyik pörgött, volt amelyik spirálban hullott alá, volt, amely megkapaszkodott a szélben és a hátán, fickándozva tovaröpült. Ültem, és gyönyörködtem. Ültem és befogadtam a látványt.
És akkor csendben, a szívem mélyén szólt hozzám az Úr. Nem csak a levelek táncára volt gondja, hanem ugyanígy gondja van az életem minden egyes pillanatára. Mindent tökéletesen tervezett meg. Nekem csak bíznom kell ebben, és Belé kell kapaszkodnom, hogy együtt repülhessünk tovább...
A képet Hargitai Bea készítette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése