Béna anya

Tegnap rossz napom volt. Foghatnám a közelgő havazásra, a frontra, de nem teszem, mert nem ettől lett rossz. Magába szippantott az elégedetlenkedés, a morgolódás, és én hagytam. Hagytam? Inkább tápláltam. És egyre nehezebb lett volna kilépni ebből a spirálból, de őszintén szólva nem is akartam. Inkább csak az volt bennem délutánra, hogy meg akarom nyomni a "pause" gombot, be akarom csukni a szemem, a fülem és egyszerűen nem akarok jelen lenni. Nem akarok itt lenni. Senkinek.

Így a délutáni séta után úgy döntöttem, hogy nem érdekel, most rossz anya leszek és bedugom a gyerekeket a számítógép elé, beteszek egy mesét, én pedig elvonulok a gyerekszobába, fogok egy könyvet és egyedül leszek, csendben.

Közben hazajött a férjem. Jót nevetett rajtam, hogy hogy bekucorodtam. De békén hagyott. Aztán egy idő múlva, amikor látta, hogy már nem vagyok "tök ideg", elkezdett kérdezgetni felszínes dolgokról. Jól esett, hogy ott van velem. Majd mikor ki akart menni, megkérdeztem Tőle: "Beszélgetsz velem titkosat?" Ilyet a kisfiammal szoktunk mostanában csinálni. Lefekszünk egymás mellé, egymásra nézünk, és kérdezgetjük egymást olyan fontos dolgokról, mint például, hogy mi volt az oviban, vagy elmondjuk egymásnak, hogy: "Szeretlek!"

Feküdtünk a férjemmel a gyerekszoba szőnyegén, néztük egymást és akadozva beszélgettünk. Nem is az volt a fontos, hogy miről, hanem az, hogy együtt voltunk. Hogyan jutottunk el addig a mondatig, ami mégis megmaradt tegnapról számomra és még most is cipelem? Nem tudom. De fontos volt, és igaza volt, amikor kimondta, még akkor is, ha fájt.

"Úgy érzem, hogy jogtalanul vagy ilyen elégedetlen! Igazán hálás lehetnél a helyzetünkért, mégis mostanában sokat panaszkodsz!"

Én? Igen, én. Én, aki gyűjtögeti a dolgokat, amiért hálás lehet?! Úgy látszik nem eléggé. Mostanában el is maradt sokszor. Hát még tegnap! Éreztem, hogy lehúz, ahogyan egyre jobban beengedem a keserűséget a szívembe, mégse tettem semmit.

Megbénított. Egyre kevésbé tudtam mozogni. Bénává váltam. És a férjem, ezzel a mondatával odavitt Jézus lábai elé, mint ahogyan azt megtették azzal a bénával is a Lk 5,17-26-ban. Ma ezt a részt imádkoztam és Jézus szólt: "Mondom neked, kelj fel, vedd ágyadat és menj haza." Fel kell állnom! Vissza kell térnem a feladataimhoz. El kell végeznem a munkámat, engedelmesen szolgálnom kell Őt, mint anya, mert most ez a szolgálatom. "Haza" kell mennem. Hozzá kell mennem. (Nem kell meghalnom. :)) Vele kell együtt lennem!

Olyan vagyok most, mint egy ember, a sűrű erdő közepén, aki guggol, kapaszkodik a földbe, vagy a földben lévő gyökerekbe és lefelé néz. Néha egy-egy fénysugár eljut a szemeihez, melyben felismeri Isten szépségét és jelenlétét, de kapaszkodik a földbe, a földi dolgokba, erőlködik, hogy mindent kézben tartson, hogy mindent elvégezzen és jól csináljon és közben a földet nézi, a koszos földet. Isten arra hív, hogy felálljak. Arra hív, hogy felemeljem a kezeimet és a tekintetemet Felé! Állhatok így is két lábbal a földön, és ennyi elég is. Felfelé kell kinyílnom, felfelé kell néznem, Őt kell látnom és Őt kell dicsérnem.

Tegnap csupa sár volt minden. Koszos, szürke-barna volt a táj.

Tegnap csupa sár volt a szemüvegem és koszos, szürke-barna volt a kép, ami átszűrődött rajta.

Ma újra havazik és mindent beborít a tiszta-fehér hótakaró.

Ma újra látok és mindent beborít Isten tiszta-fehér áldástakarója.