Az orrom előtt

FORRÁS

Már majdnem hét hete van itt a karomban ez a csöpp kis élet, naponta órákig hurcibálom, pelenkázom, etetem, altatom. Itt van a karácsony ünnepe, ami pont egy ilyen csöpp kis életről szól, arról, hogy Jézus pont így jött el, pont ilyen volt. Evett, de sírt és kakilt is, a hasa is fájhatott, és szüksége volt segítségre ahhoz, hogy jól érezze magát.

Igen, azért is jött, hogy megtanítson szeretni, szolgálni másokat, DE ezen a karácsonyon engem mégis inkább arra tanít a kisbabám által és ezzel az élethelyzettel, amiben épp most vagyunk, ennek káoszával, hogy meg kell tanulnom kérni és elfogadni.

Kérni és elfogadni.

Sírhatok, ha valami fáj, ha valami zavar. Elordíthatom, ha valami rossz, ha segítségre van szükségem, ha az én erőm semmi ahhoz, hogy dolgokat megoldjak. Kérhetem, sőt könyöröghetek azért, hogy valaki jöjjön és mentsen ki a helyzetemből, adjon enyhülést, jól eső érzést, nyugalmat, békét! Aztán egyszer csak jön, Ő jön és felvesz. Megnyugtat, megetet, elringat, magához ölel és a jelenlétét ajándékozza nekem. Belém önti önmagát.

Belém önti önmagát.

Mindig túlbonyolítom a dolgokat. Sütni-főzni, takarítani, szervezni, megoldani, elhozni-elvinni... Ebből áll az advent? Ebből áll a várakozás? Ebből áll a készülődés? Az ünneplés is ebből áll? Ha rajtam múlik: igen. Ilyen vagyok. Közben pedig elfelejtek körül nézni és megállni egy-egy pillanatra, mert az üzenet sokszor pont az orrom előtt van, csak meg kell állni és látni.

Megállni és látni.

Befogadni.

Őt.