Barátnak lenni

Megkeresett levélben, hogy találkozzunk, mert velem szeretne beszélni. Bizalmat szavazott nekem. Csodálkoztam kicsit, hogy miért én, de igent mondtam. Együtt töltöttünk vagy két órát. Nagyon jót beszélgettünk. Mindketten épültünk, valami megváltozott köztünk. Valami elindult.

Körülbelül két hónapra rá, újra egyeztettünk és találkoztunk. Kellemes délután volt. Ennél még jobb, hogy együtt lehettünk, hogy kiönthettük egymásnak a szívünket. Valamit kicseréltünk. Valami tovább folytatódott.

Rá pár hónapra, összefutottunk, elmondtuk egymásnak, hogy jó lenne találkozni, egyeztettünk, megbeszéltünk valamit, de függőben maradt. Úgy is maradt. Újabb nekifutás. Megint lógva maradt. A levegőben lóg most is...

A hétvégén újra találkoztunk. Köszöntöttem. Megpróbáltam melegen tenni, talán sikerült is. Elmondtam, hogy örülök, hogy látom. Ő is biztosított erről. Majd tettük a dolgunk, mentünk a gyerekek után. Mi ketten tovább nem jutottunk. Voltak még percek, melyeket elcsíphettem volna. Arra, hogy odamenjek, arra, hogy megkérdezzem hogy hogy van. Arra, hogy egyeztessünk újra, arra hogy kifejezzem, hogy fontos számomra az a két alakalom, ami volt, fontos számomra Ő, fontos számomra az, ami elkezdődött. De nem tettem. Máshogy használtam fel a drága időt. Lényegtelen dolgokra. Legalább máshoz mentem volna oda azért, hogy jelen legyek, azért, hogy kapcsolódjak hozzá, de nem. Felszínes találkozások rabolták el a drága időt, mely helyette egy barátságot építhettek volna. Miért nem tettem? Nem tudom. Talán félek. Félek jelen lenni igazán, félek megnyílni, félek átlátszóvá válni, félek túl menni a határaimon. Félek.

Ezzel szalasztom el a legfontosabbat. Azt, hogy összekapcsolódjak másokkal. Ne csak találkozzak, ne csak a felszínen maradjak, hanem összekapcsolódjak és a mélyre menjek. A szeretet a kapcsolatban van, az összekapcsolódásban. Az ember attól ember, hogy szeret, attól, hogy nincs egyedül, hogy közösségben van, abban, hogy jelen van a közösségben. Intenzíven jelen van, és kész az összekapcsolódásra.

Félek tőle? Valahol igen. Igen. Mert ki kell lépnem. Magamból. A falaim mögül. Átlátszóvá kell lennem, ami sebezhetővé tesz és meztelenné, álarc nélkülivé és ez nehéz. Nagyon nehéz. Nehéz elengednem önmagam, kiszolgáltatottá válnom. De ez az egyetlen út. A szeretet útja. A szeretet útja meghalás és újjászületés. Határátlépés, mely mélyebbre visz.

Át kell lépnem a határaimat. Remélem még nem késő. Azért, mert a nemet választottam, most még inkább ki kell nyílnom, még mélyebben kell beengednem őt. Bocsánatot kell kérnem. A mulasztásomért. Azért, mert nem szerettem. Fel kell fednem előtte, hogy ez vagyok én: félek és sokszor rosszul választok, mert nem lépek. Meg kell írnom egy levelet, amitől ódzkodom, de amire már két napja kér egy suttogó hang odabenn. Ez most a következő lépés a szeretet útján. Istenbe kapaszkodok és meglépem, mert ma is a szeretetet akarom választani. Ma is a kapcsolódást, a közösséget akarom választani, mert a szeretet csak így él, ha emberek összekapcsolódnak. Úgy igazán. Sokat kell még alakulnom, fejlődnöm. Nagyon rossz vagyok ebben, de ma csak egyet lépek és elkezdek sétálni, - hiszem, hogy - kisétálni ebből, mert van, aki kivezet önmagamból, hogy újjá tegyen.