Nemcsak csepp, hanem kincs

Hárman vesznek körül, mindenki az ölembe akar ülni. Három pizsamás gyerek, fogkefével a szájában nyüzsög, mindenki a meséjére vár, szeretne első lenni, izgatott, hogy ugye nem marad el, ugye választhatok, talán ma kettőt is!

Mire végzek a három mesével, nyugodtabbak. A három fogkefe a szobában itt-ott hever. Az ölemben még mindig itt ülnek ketten. Felállok és előveszem a Bibliát, az igetanulmányozót, a kártyás kosárkát és belekezdek a 5. nap felolvasásába (táblán egy név: János). A történet nem valami ütős, nagylányon kívül a többiek mászkálnak, ő viszont figyel. Aztán a kérdések után már a fiam is ül és nekem szegezi a kérdést:

- Hogyan élhet Isten a szívünkben?

- Megkérheted, hogy jöjjön be a szívedbe és legyen mindig veled és Ő be fog jönni.

Halkan ezt mondja:

- Gyere be a szívembe Istenem, és legyél mindig velem!

- Amen.

A lányom erre határozottan közli:

- Az én szívemben is itt van Jézus.

- Így igaz.

Elmondjuk az imát, a gyerekek lefekszenek és elalszanak.

Később a férjemmel már mi is az ágyban vagyunk, mikor elmesélem, hogy mi volt este (ő éppen dolgozott). Sajnálkozik, hogy nem lehetett velünk, és ekkor, és csak ekkor esik le, hogy mekkora csodának lehettem részese. Leteper a hála érzése, vagy inkább felkap? Mintha kiütötték volna a lábam alól a talajt. Milyen nagy dolognak lehettem a tanúja! Ez a csoda. Egyszerű, pici és mégis hatalmas. A kisfiam is behívta az életébe Istent, hogy legyen vele. Ennél nincs nagyobb dolog a világon! Ezért megérte az a lassan négy év kemény munka vele és megéri még vagy tizennégyet rászánni (persze enélkül is rászánnám). Megérte az a pár délután, míg rajzoltam és írtam az igetanulmányozót, mely eszköz lehetett. Megérte eszköznek lenni. Megérte igent mondani a suttogásra, mely oly régóta noszogatott, hogy csináljam, hogy olvassak nekik a Bibliából, hogy a magam béna módján hozzam eléjük Jézust, hogy megismerhessék és megszerethessék.

Ezt az estét kincsként őrzöm és előre visz. Talán ez számomra a legfontosabb.

Köszönöm!